LITU T. ATIT

Sok embert rabul ejtett az erőszak.

Másokat rabszolgává tesz az éhség.

De vannak olyan népek is, akiket megszállt a beteges vágy, hogy imádjanak valakit.

Ez utóbbi a fogság legkifinomultabb formája, mivel külső bilincs nélkül készül. Az ember maga köti össze őket.

Örömmel. Lelkesen. Még erkölcsi extázissal is.

Erich Frommi már jóval azelőtt megértette ezt a borzalmat, hogy a modern világ belépett volna az érzelmi populizmus korszakába.

A “Arratia From Freedom” könyvben azt írta, hogy a modern ember, aki egyszer megjelent egy hatóságtól, ösztönösen elkezd keresni egy másikat.

Nem azért, mert nem akarod a szabadságot, hanem mert a szabadság ontológiai teher. A szabadsághoz tudatosság és felelősség szükséges. A szabadsághoz a titán bátorságra van szükség, hogy spirituális tanár nélkül éljünk.

A legtöbb ember nem tud megbirkózni ezzel a metafizikai szorongással.

Frommi tehát azt mondta, hogy sok ember úgy menekül a szabadság elől, mintha a szomjas ember elmenekült volna a pusztából az első árnyék felé, amit a vízre ígért. Még ha az a víz méreg is.

Koszovó ma ennek a pszichológiai tragédiának a vad laboratóriumává vált.

A társadalom állandó átalakulással feloszlik.

A társadalmat kimeríti a történelmi elvárások.

A ciklikus csalódástól.

Az államosság mítosza és a kollektív üresség valósága között.

A polgári kimerültség állapotában a polgárokat már nem érdeklik az intézmények. Az intézményeknek türelemre, demokratikus kultúrára és szellemi önuralomra van szükségük, és a fáradt embereknek már nincs energiájuk a civilizáció ilyen luxusaihoz.

Ezekben a pillanatokban, az emberek elkezdik keresni a mentőalakjukat.

Olyan embert keres, akihez félelmet, bizonytalanságot, dühöt, és a saját nemlétezésének fatalista formáját helyezheti.

Így jön létre az érzelmi tekintélyesség.

Nem a diktátornak, hanem a diktátoroknak.

Frommi ezt “autoriter karakter” azt jelenti, hogy az egyén, aki letérdel a hatalom, de aki is gyakorolja agresszió ellen bárki, aki nem térdel le vele. Ez paradox pszichológia, ahol a behódolást erőnek tekintik, a szabad gondolkodást pedig fenyegetésnek.

Ezt látjuk minden nap Koszovóban?

Ma az ilyen politikai vezetőt nem ideiglenes állami tisztviselőként, hanem messiási alakként, erkölcsi tekintélyként és a tömeg és politikai létezésének értelme közötti érzelmi közvetítőként kezelik.

A támogatója már nem kérdezi, hogy működik-e a politikája?

Ezt a támogatót csak az érdekli, hogy meg akarja-e kérdezni magától, hogy úgy érzi-e, hogy megmentették ezen a vezetőn keresztül?

Ha ez megtörténik, a politika nem marad tovább intézményi racionalitás, hanem kollektív liturgiává válik.

Nézze meg alaposan a modern milíciát.

Nem ideológiai.

Pszichoszexuális.

Frommmi beszélt nekünk a politikai szekularizmusról, arról, hogy az egyénnek alá kell vetnie magát egy felsőbbrendű erőnek, és ezzel egy időben ki kell gyakorolnia ezt a hatalmat mások felett.

Ezért olyan agresszívek a milicisták.

Nem azért, mert erősek.

De csak mert kicsinek érzik magukat.

Egy ember, aki ontológiai ürességet érez magában, törzsi azonosítást igényel. És minél üresebb az egyén, annál fanatikusabbá válik a tartozás iránti igénye.

Nem meglepő, hogy ma Koszovóban a vezető bármilyen kritikáját istenkáromlásnak tekintik. Minden nézeteltérés vele, mint politikai eretnekség bármely önálló gondolat, mint erkölcsi árulás.

Mert a probléma már nem politikai.

A probléma az antropológia.

A társadalmunk fokozatosan elveszti életképességét egy alak kultusza nélkül. És nem vagyok biztos benne, hogy valaha is volt ilyen képessége.

Ezért vált a nyilvános vita érzelmi hisztériává. Már nem ötletekkel állunk szemben, hanem a hűség kollektív rituáléival. A tényeknek nincs súlyuk. Már nincs okunk a polgárokra, de a tömeg érzelmi megerősítést kér a hitről, amit már feloldottak.

Így történik a modern autoritarianizmus legelegánsabb katasztrófája, amikor az emberek feladják a szabadságot, nem félelemből, hanem szeretetből.

A vezető iránti szeretetből.

A tömegért.

A narkotikumok miatt.

Frommi rájött, hogy a legveszélyesebb diktatúrák nem azok, akik a testet uralják, hanem azok, akik a látnokokat gyarmatosítják.

Ilyen körülmények között Koszovó ma nem csak a politikai tekintélyességet kockáztatja.

Koszovó ma érzelmi rabszolgaságot kockáztat.

Egy olyan helyzet, amikor az egyén már nem az igazságra gondol, hanem csak az ideológiai sugarával való harmóniára. Ez a helyzet, ahol a kritikus gondolkodást erkölcsi eltérésnek tekintik. Ahol az intelligencia kezd arroganciának tűnni, és a szolgaság hazafiasságnak számít.

Hősiesen küzdöttünk, hogy megszabaduljunk egy idegen uralkodótól, de továbbra is félünk a szabadságtól.

Mert szeretjük a behódolást!