Lea Ypi, Svájc és a régi kísértés, hogy kioktassa a világot Albániából

A cikk könnyen olvasható. Jól meg van írva. Még a mai Albánia valódi sebeit is érinti. De ahogy olvasod, úgy érzed, hogy a szerzőt jobban érdekli a kapitalista válság, mint az igazi Albániában.

Alapvetően az érvelése egyértelmű. Albániának, Ypit szerint, nincs mit eladnia a természeten kívül. A luxusturizmus, a stratégiai beruházások és a védett területeken történő építkezés nem a rendszer eltérései, hanem maga a logika. És a Zrvenec tiltakozás késleltetett lázadásnak tűnik a modell ellen.

Itt kezdődik a paradoxon.

Leah Yip nagyon aggódik a rendszer miatt, de sokkal kevésbé azok miatt, akik építették. Oligarchy-ról beszél, de nem az építészeiről. A demokrácia deformitásairól van szó, de nem konkrét politikai felelősségekről. A tavalyi választásokról van szó, de egyáltalán nem áll meg abban, ahogy Albániában egy évtized alatt hatalmon voltak.

Van még érdekesebb is.

A cikkben az Ypi szinte nem megfelelő magyarázatként kezeli a korrupciót az albán problémákra. Azt írja, hogy a politikai konfliktust nem csak a korrupció, hanem maga a rendszer szabályai révén is meg kell vizsgálni.

Ez egy népszerű tézis a nyugati baloldali akadémiai körökben. De az albánoknak elég furcsán hangzik. Mert Albániában a rendszer nem működik kivételesen. Nevei, arcai, döntései, szívességei, ügyfelei és konkrét kötelezettségei voltak.

És ott hiányzik az autokryli.

Leah Ypi a politikai elitekről ír, de elfelejti, hogy az első két könyvét Edi Rama és Erion Veliaj reklámozta, aki a mai estabable két legfontosabb alakja. Az egyik ma egy tiltakozó hullám előtt áll, amely a távozását követeli. A másik börtönben van. A cikk azonban nem tér ki a közelség és az előléptetés korábbi kapcsolatára.

Nem kérdéses, hogy hogyan történt, hogy a ma a visszautasítandó modell jelképeként jelenlévő emberek tegnap Albániában végzett munkájának legfontosabb támogatói voltak.

Ehelyett a probléma nagyrészt a kapitalizmus kudarcaként magyarázható.

És itt a cikk kap egy konnotációt, ami nem teljesen ismeretlen az albánok számára.

Évtizedeken át a kommunista Albániát képviselték a globális Marxism- lenizmus illuzóriumájaként (“x1 >). A világ tanulna Tiranából. A felülvizsgálati ellenállás Albániából indulna. A szocializmus megmenekülne Albániától.

Ma persze már senki sem beszél a pro- másik forradalomról. De amikor elolvasod az Ypi cikket, nem tudsz nem észrevenni egy távoli hasonlóságot: még most is Albániát használják ideológiai laboratóriumként, hogy megmutassák a világnak, ahol a kapitalizmus tévedett.

Úgy tűnik, hogy a föld egykor a kommunizmus felvilágosító rajongójának tekintette, és visszatért egyfajta egyetemes példához. Csak most nem a szocializmus megmentéséért, hanem a kapitalizmus válságának bizonyításáért.

Talán csak véletlen egybeesés. Talán csak a szerző intellektuális alakítása. Vagy talán a nagyobb ideológiai csaták miatti hontalanságot nehezebb elhagyni, mint a rendszert, ami létrehozta őket.

A probléma az, hogy a mai Albániában nincs meg az elméleti viták luxusa.

Nem mi vagyunk az az ország, amely tanulságokat ad Európának a kapitalizmus válságához. Mi vagyunk az az ország, amelynek még nem sikerült stabil intézményeket létrehoznia. Egy olyan ország, ahol a bevándorlás továbbra is üres városokba kerül, ahol a politikába vetett bizalom minimális, és még a legfontosabb intézményeknek is folyamatos nemzetközi támogatásra van szükségük.

Szóval a Zvrinec tiltakozás sok lehet. Lehet, hogy környezetvédelmi tiltakozás. Lehet, hogy polgárháború. Ez lehet egy válasz a kormány módjára.

De ezt elsősorban a kapitalizmus kudarcának bizonyítékaként mutatja be, ez egy elméleti luxus, ami Londonban meggyőzőnek tűnhet.

Albániában a probléma továbbra is sokkal konkrétabb: az állam hiánya, az intézmények gyengesége és a politikai felelősség hiánya.

És ezek nem absztrakt kapitalizmus termékei. Ezek olyan betonemberek termékei, akik Albániát kormányozták.