< x) Leah Yip beszél Elif Shafakkal az írásról a demagógák korában

A szabad “ ” albán szerző és a török regényíró a populizmus növekedéséről, a cenzúráról és arról beszél, hogy a mai konfliktusok mind a múlt megoldatlan traumájából erednek.

Lea Ypi emlékei, a díjak nyertese, az ő könyve “Free”, részletezi a kommunista uralom előtti és utáni albán növekedés élményét. Új könyve, “Downstream”, újjáépíti nagyanyja életét, aki fiatal nőként érkezett Tiranába Thesszaloniki-ból, és szorosan részt vett az ország politikai életében. Jelenleg Ralph Miliband a London School of Economics politikai és filozófiája.

Elif Shafak török író több mint 20 könyv szerzője, mind nem hatékony, mind fiktív, beleértve a Booker “10 Perc 38 Seconds által kiválasztott regényt ebben a furcsa világban” és a közelmúltban a “Are Rivers in the Sky”. Amikor a pár beszélt videokonferencián, Ypi utazott Indiába és Shafak haza Londonban, a beszélgetés középpontjában a fenyegetések cenzúra és növekvő populizmus, a kihívások, hogy írók több identitás, és a jelentősége, hogy képviseli a komplex történelmi események munkájuk.

Alif Shafak: Ez a szorongás kora. Olyan sok az aggodalom, keleten és nyugaton, fiatalon és öregen, olyan sok ember aggódik, hogy ez eléggé sebezhető. És azt hiszem, sok szempontból ez a demagógia aranykora, hogy a populista demagóga belépjen a színpadra, és azt mondja: “engedj. Leegyszerűsítem a dolgokat. ”

Leah Yip: Le vagyok nyűgözve a kontraszttól az irodalomban és az akadémián talált igazán gazdag élet és a politika között. Van egy kísérlet az irodalomban, kultúrákkal és nyelvekkel, és így érzel a komplexitás iránt. Majdnem az ellenkezője a politikai szférának, ahol minden az egyszerűségről szól. Arról szól, hogy az üzenetben legyünk, nem arról, hogy bonyolult legyen. Rövid lehet. Nagyon egyszerűnek kell lennie, a szokás határán. És egyre inkább, ez is exkluzív. Tehát van ez a tendencia a kortárs politikai dezinformáció mondani: Rendben, rúgjuk ki a bevándorlók egy érzés lehet egy tisztességes barátság, ha van homogén társaság.

Alif Shafak: Fontos a cenzúráról is beszélni. Nem csak a kívülről vagy felülről érkező nyomás, hanem belülről is - autokinszuria. Hogyan győzhetnénk le ezt? Olyan helyről származom, ahol a szavak nehezek. Bármi, amiről írsz, a nemi szexualitásból, a történelem emlékéből, sértheti a hatóságokat. Ezt akkor tapasztaltam, amikor az egyik regényemet, Isztambul 's “Bastard”-t megpróbálták: egy örmény-amerikai család és egy török család történetét meséli el a nők szemén keresztül, de foglalkozik az emlékkel, az amszterdami és a legnagyobb tabu még ma is létezik Törökországban, ami az örmény népirtás. Amikor a regényt kiadták, az ügyész három év börtönt akart. A kitalált karakterek szavait bizonyítékként hozták a bíróság elé. És ezalatt az idő alatt voltak emberek, akik uniós zászlót égettek, leköptek, elégették a képemet, árulónak neveztek.

Évekkel később két könyvemet vizsgálták obszcén bűncselekmény miatt: 10 perc 38 másodperc ebben a furcsa világban, mert egy szexmunkás van benne, és azért, mert olyan témákkal foglalkozik, mint a gyermekbántalmazás, egy olyan országban, ahol gyermekmenyasszonyaink vannak, ami véleményem szerint gyermekbántalmazást jelent. Azért említi ezt, mert ezek a társadalom valóságai, ahonnan mi jöttünk. Olyan teret kell teremtenünk magunknak, amelyben mindezt elfelejtjük. Mert ha elkezdünk gondolkodni, az emberek megsértődnek? Megzavarják a hatóságokat? Akkor nem tudunk egyetlen sort sem előállítani.

Leah Yip: Ami fontos volt számomra az albán növekedésben, majd a kommunizmusból a posztkommunista korszakba való átmenet során, az az, hogy egy totalitárius társadalomban élni nagyon-nagyon érzékeny vagy mindenféle propagandára. És valójában soha nem volt ez a megszakítás, amikor először éltem egy szabad világban, és aztán a szabad világ részévé váltam, mindig ébernek maradtam, hogy lássam, hol van cenzúra, ideológiai manipuláció és propaganda, még olyan helyekről is, amelyek először teljesen ártalmatlannak és ártatlannak tűnnek.

Mindig arra gondolsz, aki kritikus módon eltűnt egy társadalomban, ahol él: hol van a demokrácia vákuuma? Itt van ez a sok dicséret a szabadságért, mégis olyan politikusokkal és emberekkel élünk, akik olyan döntéseket hoznak, amelyek egyértelműen korlátozzák mások szabadságát mindenhol.

Albániában van ez a kifejezés: “Isztambul ég és az öregedés okoz”. Aggódsz, hogy bizonyos szempontból, amit csinálsz, az teljesen jelentéktelen, de azt mondod magadnak: az én munkám az, hogy kritizáljam, nyomást gyakoroljak, és emlékezzek, hogy elgondolkodtassak az embereken, hogyan formálják a múltat, hogyan ismétlődnek ezek az ötletek, és hogy ezeknek a politikai konfliktusoknak a jelenben minden történelmük megvan, és mind valami megoldatlan traumától származik a múltban.

Alif Shafak: Annyi közös van bennünk: a témákban, a témákban, amikkel foglalkozunk, a földrajzban, ahonnan jöttünk, de a hallgatásban, amibe beleásunk. Azt hiszem, mindkettőnknek fontos az emlékezet, hogy ne ragadjunk a múltban, de mert nem tudunk visszaemlékezni.

Leah Yip: Azzal kezdődik, hogy megértsük, hogy minden hang, ami ott van, mindig hatalmi kapcsolat eredménye. Ez volt a tapasztalatom a “belvárosi” forgatókönyvvel, ami a nagymamámról szólt, és az archívumba lépett. Kiderült, hogy a kutatás nagyon nehéz volt egy nőnek, aki az 1920-as és 1930-as években élt. Thessalonica-ban élt, ami, míg ez a kulturális város nőtt, még mindig nagyon oszmán volt. Éppen akkor vált a görög állam részévé, és teljesen formálták a lemezt, amit mutatni akartak, és hogyan mutatták.

Ha a hivatalos tekintélyelvű forrásokra támaszkodunk, mindegyiknek megvan a saját programja, és ahogy felépítik az archívumot, ahogy megírják a történetet, még úgy is, ahogy irodalmi hagyományokat alkotnak, mindig van egy napirendjük, ami általában az uralkodó emberek napirendje. Szóval, hogy lehet ezt megtámadni? Azt hiszem, csak az irodalom ellenállóvá válásával tudja ezt megkérdőjelezni, de egyértelműen arra kell törekednie.

Alif Shafak: Azt hiszem, írónak lenni egy kicsit olyan, mint egy nyelvi régész: át kell ásni rétegek történetek, de szintén egy réteg feledékenység. Természetesen az Oszmán Birodalommal egy több nemzetiségű, többnyelvű, többvallású birodalomról beszélünk, amely több mint 600 évig tartott. Ez nagyon összetett, és a történelem változik, ahogy mutatja, de azt is tudjuk, hogy ki nem mondhatja el a történetet. Ezt szeretnénk elérni.

Tehát ahogy az Oszmán történelmet tanítják az iskolákban, én török iskolákba jártam: van egy üresség, és ez az üres tér szinte mindig tele van ultra-nacionalista birodalmi otthonokkal, néha ultra-vallással, ami a nagy birodalomról beszél, amik voltunk. Bárhová mentünk, igazságot és civilizációt hoztunk. Amint elkezded kérdezni: "Oké, mi van a nők történeteivel?" Milyen volt az Oszmán Birodalom egy prostituáltnak, egy hárem ágyasnak, egy parasztnőnek, akinek nincs hatalma vagy hatalma? Aztán nagy csend. Vagy abban a pillanatban, amikor elkezdesz a kisebbségekről kérdezősködni, talán egy zsidó molnár, egy kurd paraszt, egy arab farmer, egy görög tengerész. Milyen volt nekik az Oszmán Birodalom? Vagy örmény ezüstműves? Ismét nagy csend.

De ha ezt gyorsan hozzátehetem, nem szeretem, ha az írók prédikálni, tanítani vagy előadást tartanak, és szerintem ez olyasmi, amivel nagyon óvatosnak kell lennünk.

Leah Yip: Az irodalomnak csak azért van demokratikus funkciója, mert nem prédikál. Ha prédikált volna, elveszítené. Ha el szeretné mondani olvasóinak: “Tehát látnod kell a világot, ez helyes és ez helytelen”, aztán autoritárius leszel.

És aztán, valójában, az irodalom elveszíti azt az erőt, amit az olvasóval kell folytatnia. Nem hiszem, hogy a könyv befejeződött, amikor az író megírta: folyamatosan írja a saját recesszióját, ahogy az emberek beszélnek róla, ahogy a témái a társadalmi és kulturális vitákból táplálkoznak szélesebb értelemben.

Amikor az “Free”-t kiadták, az emberek továbbküldték ezt a képet [török elnök] Erdogan a könyvvel egy csúcstalálkozón, hogy megvitassák az Örmény-Azerbajdzsán békeszerződést. Elég kényelmetlen egy szinten, mert látod ezt a könyvet, és tudod, hogyan írtad, és tudod, mit akartál írni, és mindennek a szabadsághoz volt köze, aztán hirtelen látod ezeket a tekintélyelvű karaktereket. Minden társadalomban vannak politikusok, akik mindenféle művészetet elfogadnak, de én csak annyit mondok: “Igen, de ez is a” könyv történetének része.

Ez a bizonytalanság helye, és homályos hozzáállásom is van hozzá; nem tetszik, hogy én írok Albániáról, vagy a kommunizmusról, vagy hogy milyen a totalitarizmus, majd a kapitalizmus. Ami különlegessé teszi számomra, és biztos vagyok benne, hogy ez neked is ugyanaz, hogy ez egy kis hely, ahonnan újjáépítheted a világot. Albánia az Oszmán Birodalom alatt volt, de szülővárosom, Dursey, római város volt. A Balkán egyik legnagyobb amfiteátruma. Régen Helen City volt. Ezután ez volt a bizánci központ. Velence meghódította. Szóval ebben a 100 négyzetméteres belvárosban, egy évezred története van Európáról.

Mindig nevetek, amikor az EU-tagságról szóló vitákat hallom, mert azt hiszem, mikor nem érintett meg minket az EU? Európa mikor hagyott minket békén?

Alif Shafak: Ez egy komoly tapasztalat, hogy egy török regényíró, és egy női regényíró, azt hiszem, ez egy kicsit komolyabb, mert meg kell foglalkozni a további rétegek mysogenia és a patriarchátus. Nem akarok stark képet festeni, de őszinte akarok lenni: megütnek az egyik oldalon, és mindig fáj, de megcsókolnak a másik oldalon, mert az olvasók olvasnak. A történelem számít, különösen azokban az országokban, ahol a demokrácia zsugorodik: ha egy ország visszamegy, az ironikus irodalom és a művészet egyre fontosabbá válik. Tehát van ez a nagyon különálló létezés.

Leah Yip: Nem tudom, hogy ez lehangoló jele-e annak az időnek, amikor olyan érdekes vitáink vannak a kultúra világában, amelyek nem igazán tükrözik a politikai világban történteket, ahol valójában, ha van valami, az az ellenkezője, ahol egyszerűség, csökkentés és kirekesztés van. Hogy lehet az, hogy még mindig nem találjuk a módját, hogy összekapcsoljuk mindkettőt?

Alif Shafak: Soha nem felejtem el, hogy bevándorló vagyok az Egyesült Királyságban. De emellett, én tényleg hiszek a többszörösben. Természetesen a török lét nagy része a munkámnak és annak, ami vagyok, de Nagy-Britannia is sokat adott. Az angoltól sokat kaptam, és már 20 éve ezen a nyelven írok. Hogy tagadhatnám meg, hogy otthon érzem magam? De szeretnék úgy gondolni magamra, mint az emberiség polgárára, mint a világ polgárára, amit jelenleg annyira alábecsült a populista demagógia. Azt mondták nekünk, hogy ha a világ polgára vagy, akkor a semmi polgára vagy, és ez olyasmi, amit meg akarok vitatni. Szerintem ez nem helyes. Egy nagyon összetett korban élünk. Nagy globális kihívások előtt állunk, és minden más, az éghajlati válságtól egy újabb pandémia lehetőségéig, az egyenlőtlenségek elmélyítéséig és kiszélesedéséig, azt mutatja, hogy milyen mélyen összekapcsolódunk egymással.

A Guardian interjúja: Alex Clark